Az élet egy örök körforgás. Megszületünk, élünk, meghalunk.
Állandóan ugyanazokat a felesleges köröket futjuk. Állandóan vágyakozunk. „Jaj, csak venne már észre a Pisti, nem is értem, hogy mit eszik ezen a lófejű Marin.” Mikor Pisti észrevesz, akkor jönnek is az újabb vágyakozások/aggódások: „Jaj, mikor visz már el randizni? Bárcsak elvinne moziba.” „Mikor csókol már meg?” stb stb. Jön a következő kör: „Mikor jegyez már el? Még azt a lófejű Marit is eljegyezte valami szépfiú. ENGEM MIKOR FOGNAK?” „Nem leszek elég szép/vékony az esküvőmre, lefogyni, gyorsan!” Az esküvő után folytatódik a sor: „Mikor esek már teherbe?” „Jaj, csak legyen egészséges.” „Bárcsak fiú lenne.” „Vajon megmarad az állásom? Felveszik a gyereket bölcsibe?” „Bárcsak abba az iskolába járhatna a fiam, mint amelyikbe a lófejű Mari lánya jár.” „Mi lesz vele általános iskola után?” „Melyik egyetemre menjen? Bárcsak mérnök lenne belőle.” „Mikor veszi már el ezt a leányzót?” „Mikor lesz unokám?” „Csak nehogy olyan lófejű legyen, mint Mari öreganyja.”
Nem folytatom a sort, szerintem mindenki érti, hogy miről beszélek. Sokszor felmerül bennem a kérdés: nem felejtünk el közben élni? Nem felejtünk el közben rácsodálkozni dolgokra? Mondjuk én is bort iszok, és vizet prédikálok, mert ugyanezt csinálom én is. Te is. Mindenki. Az élet meg elsuhan…
Próbálkozunk, kapálózunk, teljesítünk, kettészakadunk. Aztán vagy van (jön), aki összeragaszt, vagy nem. Szerencsés az, akinek van. Akinek meg nincs, annak lesz. (Mondom én, az örök pesszimista.)
Állj meg. Pihentesd az agyad, a szervezeted. Különben nem fogod bírni.
